Olvassa el a hipertónia megtorlóját. Az Elátkozott Hivatal

Magamat nézem a tükörben. Állok saját magammal szemben és beszélgetünk egymással. Megbékéltem a gondolattal. Nem válaszolsz?

1. Németh András: 79 nap remény [Magyar Elektronikus Könyvtár - MEK]
2. Magas vérnyomás és klonidin
3. Tudastar 3 by GГЎbor Г“csai - Issuu
4. Szendi Gábor: Miért gyilkoljuk egymást?

Tehát mégis félsz? Ezt a kis feleségem szomorú szemén is látom. Ő egészséges, és bármennyire is szeret, előbb-utóbb terhére lennék neki, hiszen a férfierőm is fokozatosan kialudt, kiölte belőlem a betegség mérge.

Belenyugszom Isten akaratába.

Párizsi kettős

Az enyém ez, kiutam nincs, hiába lázadoznék. Szeretek élni, és hátha Így érthető, hogy miért olyan nevezetes számomra ez a nap: november hatodika, kedd, a remény napja. Hátha most visszafordulhatok az egyenesen a halálba vezető útról, és élhetek tovább. Huszonhat évesen nem szokás visszatekinteni az addig eltelt rövid életre, hacsak valamilyen hirtelen bekövetkező fontos esemény egy pillanatra megálljt nem parancsol.

Ilyenkor az embert egy mélyen rejtőző ősi ösztön arra indítja, hogy végigtekintsen a saját tettein és a vele történteken.

Számomra ez a jelentős nap, a számvetés napja, Ezen a reggelen közölték velem az orvosok, hogy ők tovább nem tudnak mit tenni, emiatt áthelyeznek az I. Ezt természetesen nekem nem kellett bizonyítani, hiszen én is észrevettem, hogy napról-napra egyre kevesebb a vizeletem, és fokozatosan rosszabbul érzem magam: szédülök, étvágyam egyáltalán nincs, az arcom is puffadtabb, mint eddig, sőt, ahogy olvassa el a hipertónia megtorlóját tükörbe nézek, látom, hogy a fejem is megnőtt, olyan lett, mint egy úritök.

Tompábbá vált az agyam, járni ugyan nagy nehezen tudok, de csak segítséggel, szédelegve, és amikor lépek, úgy érzem, mintha párna lenne a talpam alatt. Olyan jóságos, finom, átlátszó ködben élek, és a környezetemben mozgó embereket úgy látom, mintha akváriumban úszkálnának. A hangjuk is messziről jön.

A sajátom is úgy tesz, mintha csak mélyről bugyorogna, de ha lassan is beszélek, azt látom, hogy megértenek. Elkalandoztam kissé; hiába, nem vagyok gyakorlott tollforgató. Nem is sokat írtam még életem során az iskolai fogalmazásokon kívül, meg néha egy-két levelet a szüleimnek és a barátaimnak, ha távol voltam. A fiatal korommal járó és hozzá illő szerelmes levelek pedig kimaradtak az életemből, mert a kedvesem, az egyetlen szerelmem, jelenleg olvassa el a hipertónia megtorlóját munkatársam, ugyanott dolgozik mint én, és így sohasem volt szükség levélre, mert amit akartam neki mondani, azt szóban is megtehettem.

Az Elátkozott Hivatal

Tehát itt áll előttem a papír, fehérségével vonz, és írásra indít. Nagyon szeretek olvasni, hátha ez segít a botladozásaimban. Valami naplófélét szeretnék írni, ahogy a hasonló olvasmányaimra visszaemlékszem, ugyanis mindjárt az elején kezdem; mármint az életem elején, ahogy szokás. Otthon a pedagógus szüleim adtak a szép irodalmi stílusra.

Úgyhogy a hét testvéremmel együtt nyelvünkben nem váltunk igazi szegedivé. Nem mondom, a gyerekkori játékos szitkozódásaim között a fene ögye mög gyakran előfordult, de csak azért, mert ezt a népi szólást már az óvodás társaimtól megtanultam.

A szüleim sohasem káromkodtak és ez számunkra is tilos volt, úgyszintén a faragatlan szavak használata is. Ezért ma is, ha mérges vagyok ritkán, a fene szót ögye mög nélkül nem tudom használni. Hét testvér ma már ritkaság, de nagy dolog. Létünket nyilván a szüleink mély vallásosságának, na meg a családunk jófajta szaporaságának köszönhetjük. Nagyon szép gyerekkorom volt ebben a nagy közösségben, ahol a szopó csecsemőtől a vőlegényformáig, köztük minden kornak és nemnek, megvolt a maga képviselője.

Összetartoztunk, és össze is tartottunk jóban-rosszban egyaránt; szerényen, de vidáman éltünk. Oldalakat tudnék írni a családunkról.

Az iskolai és családi kettős nevelés nem okozott lelki konfliktust egyikünknek sem. Mi nagyon szerettük a szüleinket, és az volt a szent, amit ők mondtak. Már gyerekfejjel sajnáltuk a tanárainkat, akiket a marxista utópiának és a velejáró ateizmusnak a hirdetésére kényszerítettek.

Mi mindannyian templomjárók és hívők lettünk és maradunk is. Ennek a hátrányát éreztették is velünk iskolai fölvételeknél, komolyabb összeütközésünk azonban nem volt a rendszerrel. Apám váratlanul bekövetkezett halála nagyon megviselt bennünket, de özvegy édesanyám változatlanul helytállt és nevelte áldozatosan a kisebbeket, a család gondjain pedig a már kenyérkereső testvérek is enyhítettek.

Elvégeztem a gépipari technikumot és hamarosan állást kaptam a városi nyomdában, a képzettségemnek megfelelőt. A gépek és a betűk világában éltem, élnék ma is, ha nem lennék beteg. Ott ismerkedtem meg egy szép formájú szedőlánnyal.

Másfél évvel ezelőtt összeházasodtunk. Mit is mondjak?

Nagyon szeretjük egymást, és lelkileg is összefonódtunk. Dehát itt van az én betegségem! Négy évvel ezelőtt kezdődött egy nagyon súlyos tüszős mandulagyulladással. Napokig lázas voltam, és a körzeti orvosunk hosszabb ideig injekciózott, amíg rendbe jöttem.

Nem is volt semmi bajom, úgy két hónapig. Egyik reggel véres lett a vizeletem. Nagyon megijedtem, elszaladtam az orvosunkhoz, aki nem teketóriázott, hanem rögtön beutalt a kórház belgyógyászati osztályára.

Heveny kétoldali vesegyulladást állapítottak meg. Közben megduzzadt az arcom, a kezem-lábam is tele lett vízzel.

Fájdalmaim nem voltak, úgyhogy elég kedélyes környezetben szerencsére hatheti diétás és gyógyszeres kezelésre egész jól lettem, sőt, én úgy éreztem, hogy teljesen meggyógyultam. Szinte fölöslegesnek tartottam az orvosok figyelmeztetését a már könnyebb diéta betartására és a kímélőbb életmódra. Nem is nagyon törődtem az utasításokkal.

Egy év is elmúlt a betegségem óta, amikor a munkahelyemen véradókat toboroztak. Én is jelentkeztem. Az előzetes kivizsgáláskor az orvos fölhívta a figyelmem arra, hogy fehérje van a vizeletemben. Említettem neki a lezajlott vesebetegségemet, és ő rögtön a kórházba küldött, ahol megelőzően kezeltek. Ott egy kicsit meg is korholtak, hogy még ellenőrző vizsgálatra sem mentem vissza, és berendeltek kivizsgálásra.

Az első dolgom az volt, hogy elmentem az egyetemi könyvtárba, és ott elkezdtem bújni az orvosi könyveket. Azokból pontosan megtudtam, hogy akiknek olyan vesegyulladása volt, mint az enyém, azoknak kb. Gyógykezeléssel csak befolyásolni lehet, életet hosszabbítani, de meggyógyítani nem. Három éve avval a tudattal élek, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Mindent tudtam arról, hogy melyek azok a tünetek, amelyek az állapotom fokozatos romlását jelzik, és melyek azok, amelyek a végem elérkezését jelentik.

Tehát most itt tartok Nem tudom, hogy a művesével vagy esetleg más, új módszerrel mit tudnak nálam elérni, én a Teremtőmmel már kiegyeztem, és minden napot megköszönök Neki, amit még az orvosok segítségével ajándékul ad.

• Kezdetben, míg a modern, úgynevezett Stuka kocsik jártak, harminc percig tartott az út, de később a Stukákat átirányították a Körútra, ide pedig a Közlekedési Múzeumból hoztak ki négy restaurált hegyi járgányt.
• Az utolsó, a 7-es számú házban; van benne ugyan as szám is, a túlsó oldalon, de az csak a régi számozás makacs maradványa, még a régi negyed felforgatása és nagy átalakítása előtti időből, mielőtt ideépítették volna a kultúra és antikultúra új párizsi intellektuális neologizmussal élve: le culturel két irdatlan nagyüzemét, a Múzeumot és a Forum des Halles-t, amely olyan, mint egy vízözön előtti madár döbbenetesen modern két szárnya.

Megérkezett értem a mentő. A reggelin már túl vagyunk, noha én csak erőltettem az evést, elmajszoltam egy vajas zsemlét és megittam a teámat.

Így hat a testünkre a szerelem

Nem többet, mert a falat alig ment le a száraz torkomon, és a folyadékfölvételt is megszorították. Szigorúan rámparancsoltak, hogy csak annyit ihatok, amennyit kimérve nekem ideadnak. Nem többet, mint napi nyolc decit ahogy ők mondták: millilitert engedélyeznek. Elbúcsúztam a betegtársaimtól, az orvosaimtól, az ápolónőktől, a takarítónőktől, kifelé menet még a portásoktól is. Borítékot – úgy értem: hálapénzt - a vékony táppénzemből nem tudtam adni, azaz borítékot igen, mert a munkatársaim százas csomagolásban hozzáillő papírral mindenkinek hoztak egy ajándék dobozt.

Julika nővér volt hozzám mindig a legkedvesebb, tőle egy csokor virággal köszöntem el.

Céklalével a magas vérnyomás ellen!

Csak ne láttam volna csillogni a szemében a könnyeket, amelyeket hirtelen, zavartan törölgetett. Még én vigasztaltam: Julika, ne sírjon, meglátja, hogy jobban leszek, és ahogy tudom, meglátogatom. Hogy tudtam ilyen könnyelmű ígéretet tenni - gondoltam, miközben a sportos rugózású mentőautó alaposan összerázott, ahogy áthaladtunk a nagykörúti villamos síneken.

Arról a klinikáról vajon kikerülök-e valaha? Gyorsan elhessegettem sötét gondolataimat, ami nem is volt nehéz, mert az új helyen új életet kezdtem. Ilona, az urológiai osztály vezető nővére átvette a mentősöktől a papírjaimat, futólag rám mosolygott a vékony keretes szemüvegén keresztül Istenem, csak a betegek tudják, hogy mit ér egy ilyen mosolyés megkérdezte, hogy saját lábamon segítséggel be tudok-e menni az ágyamhoz.

Bólintottam és az ápolókra támaszkodva elvánszorogtam a jövendő otthonomig, a fekhelyemhez. Lerogytam és úgy éreztem, hogy ha nem fekszem le, elájulok. Egy beosztott nővérke mindjárt hozzám ugrott és óvatosan lefektetett. Ügyes kezek levetkőztettek és Ilona nővér mindjárt szinte anyáskodva mondta: azért olvassa el a hipertónia megtorlóját nem kell, tessék ágyban maradni, majd mi segítünk.